gasztrokommando

A helyzet az, hogy ebben a posztban tökéletesen hozott anyagból dolgozom. Hozott élményekből és hozott képekből, mert megérdemlitek és mert fogni szeretném a kezeteket egészen addig, míg meg nem veszitek azt a spanyol repjegyet és az első Serrano sonkás fogásnál azt nem mondjátok: szép az élet, boldog vagyok, szeretek enni!

Minden embernek él egy kép a fejében arról, hogyan is néz ki egy valódi olasz étterem. Sok kicsi kockás terítős asztal, olívaolaj, ecet, parmezán sajt és borok végeláthatatlan sora tárul azonnal a szemünk elé, ahogy belépünk egy helyre.

Érkezik a hír: a jövő hétvégén csapatépítés lesz. Jessz! A férfi kollégák cinkos összekacsintással nyugtázzák a hírt, hiszen pontosan tudják mi lesz… A hölgy kollégák is tudják, ám szemükben nem a cinkos mosoly, sokkal inkább a fásult beletörődés csillan: egy újabb tréning, ahol egy hétvégén keresztül hallgathatják az nullától konstans elemelkedett véralkoholszintű férfi kollégák folyamatos okoskodását, később szánalmas bókolását, melyeket egyes kivételes esetekben nevezhetünk flörtkezdeményezésnek, ám ezek törvényszerűen csúfos kudarccal végződnek. A rideg visszautasításokat talán csak az alkohol tompító hatása teszi elviselhetővé/felejthetővé.

Kényelmes kis világunkban már hozzászokhattunk ahhoz, hogy ha megéhezünk, nem a kopott szakácskönyvet kapjuk le a polcról és kotyvasztunk valamit, hanem elmegyünk valahova, rendelünk valamit vagy éppen leugrunk a sarki kínai gyorsbüfébe. Megtehetünk bármit, hiszen csak azt kell eldönteni, mit ennénk: olasz, magyar, japán, görög, kínai, mexikói vagy török, gyakorlatilag bármi karnyújtásnyira fellelhető. Nem is annyira régen ez nem volt jellemző.

Érdekes körbenézni, hogy kis városunkban melyek voltak az első helyek, amik különböző nemzetek ételeit kínálták. Manapság már tényleg mindennel és mindenkivel találkozunk, többek közt az olasz gasztronómiával is, ami máig - már Mátyás kora óta - folyamatosan terjed. Talán ez a fajta íz világ az, ami leginkább hasonlít hazánk konyhájára, ezért nem is volt nehéz az embereket becsábítani egy paradicsomszószos, illatozó sültre.

A fejem zsong, a zene már túl hangos, szomjas már egyáltalán nem vagyok, talán csak a víz esik jól. Ilyenkor a férfi-büszkeség azon eleme, hogy "vizet igyak, mint az állatok?" háttérbe szorul, csöndes szódázás kezdődik, nagyon maximum egy utisör hazafelé. Mindenesetre indulni kell, mert a hangfal előtti ártalmatlan kis szunnyantás miatt már megfájdult a nyakam.