A helyzet az, hogy ebben a posztban tökéletesen hozott anyagból dolgozom. Hozott élményekből és hozott képekből, mert megérdemlitek és mert fogni szeretném a kezeteket egészen addig, míg meg nem veszitek azt a spanyol repjegyet és az első Serrano sonkás fogásnál azt nem mondjátok: szép az élet, boldog vagyok, szeretek enni!
A középpontban álljon Malaga és álljon a tapas. Mijazatapasz? Hát, bizonyos formáján kacsák és mikiegerek vannak és a bibis könyökre tesszük, a másik féle tapast, a sok sós falatkát, apró fogást, pedig elfogyasztjuk 8-10 pohár bor mellé, és hazafelé, esés után használjuk a kacsás verziót. Én mondom, minden mindennel összefügg. A nyár a barátsággal, a barátság a nyaralással, a nyaralás az ivással, az ivás az evéssel, és még sorolhatnám, meg is teszem. De elég ebből, menjünk inkább el Antonio Banderas egyik kedvenc éttermébe, az Il Pimpibe.
A spanyolok, olyan este 9-10 óra felé vacsoráznak, vagy később. Az előtt, beülnek a kedvenc bárjukba és a pultnál vagy a magas fa asztalok egyikénél főleg bort vagy sherry-t esetleg valamilyen helyi likőrt, koktél isznak és persze, hogy kapnak mellé tapast. Csak úgy. Meg azért, hogy megszomjazzanak és kérjenek még egy kört. Csodás forróság van ott Malagában, és a remek kis bárok kiválóak arra, hogy felkészüljünk a kiadós vacsorára. Teszem fel mondjuk például így, egy helyi pástétommal.
A végigbulizott éjszaka után jól esik egy kis szieszta. Engem a pajtásom, Éva, cukrászdába vitt Marbellára, a Goyo-ba, amely tulajdonosa egy spanyol néni. De nem olyan néni, hanem vörös rúzsú, hatalmas gyűrűkkel, selyemben, csodás mosollyal, és azzal a tartással, ami még most is kiáltja, nő a javából. Itt ittam életem legfinomabb joghurtos turmixát. Sütött a Nap, lágy szellő lengedezett, ó dzsízösz, menjünk tovább…
Az utolsó napokban már képtelenek voltunk a hús bármilyen formáját elfogyasztani, ezért egy hal étterembe mentünk, ahol íme barátaim, a polip engedelmesen darabokra szeletelődött.
Meg aztán volt itt mini hamburger, és kis csatos üvegben desszert és a legédesebb étlap, amit a nyaralás alatt láttam.
A Lamaragában, ahol a halakat kapkodtuk be gyors egymásutánban, a polip és a desszert közötti szünetben őszintén átjárt az említett érzés, hogy az élet szép, boldog vagyok és szeretek enni. Feltett szándékom, hogy amíg nem juttok el Malagába, az Il Pimpibe, a Matahamrába, a Lamaragába, addig is boldogok legyetek, azért a héten elmegyek Budapest első tapas bárjába, a Pata Negrába. Letesztelem, hogy méltó helyszíne-e a szpányolországi előevészetnek. Tapaszokat a zsebbe, mulatni megyünk!
Utolsó kommentek