Érkezik a hír: a jövő hétvégén csapatépítés lesz. Jessz! A férfi kollégák cinkos összekacsintással nyugtázzák a hírt, hiszen pontosan tudják mi lesz… A hölgy kollégák is tudják, ám szemükben nem a cinkos mosoly, sokkal inkább a fásult beletörődés csillan: egy újabb tréning, ahol egy hétvégén keresztül hallgathatják az nullától konstans elemelkedett véralkoholszintű férfi kollégák folyamatos okoskodását, később szánalmas bókolását, melyeket egyes kivételes esetekben nevezhetünk flörtkezdeményezésnek, ám ezek törvényszerűen csúfos kudarccal végződnek. A rideg visszautasításokat talán csak az alkohol tompító hatása teszi elviselhetővé/felejthetővé.
A délutáni érkezés után természetesen a legkardinálisabb problémát az éhség jelenti. A program: közös főzés bográcsban, természetesen ez is csapatépítő jelleggel. A férfiak gyorsan meg is ragadják az alkalmat, hogy egy kis étvágygerjesztőt vágjanak be, nem mintha nem egész leutazás alatt az egymás überelése ment volna, hogy ki hány disznót tudna megenni demostazonnal.
Mindenesetre a főzés előkészületei megkezdődnek. Itt már éles hozzáállásbeli különbségek körvonalazódnak. A férfiak nagyon okosak, mindent tudnak, sőt, mindent jobban tudnak. De egyiknek sem akaródzik megfogni semmit a fröccsös poharát leszámítva. Becsmérlő tekintettel követik a vacsorán szorgoskodó nők mozdulatait. Szerepet csak akkor vállalnak, ha úgy van. Márpedig, csak akkor van úgy, ha a fröccs kifogyott a poharukból, egyéb problémákat nem éreznek olyan kardinálisnak, amit ne lehetne egy kis odamondogalódással megoldani.
Nem jóó, hogy vágod azt a hagymát? Há milyen kolbászt vettél te bele? Csípős? Miért nem? Lassabban!! Az már sok lesz! CSAK ENNYI? – végtelen a „jótanácsok” áradata. Végre valamelyik emancipált nő visszaszól: inkább rakjatok tüzet ahelyett, hogy itt okoskodtok. Ez jó ötletnek tűnik, előreláthatólag az egyetlen dolog az este folyamán, ami minimális aktivitásra sarkallja a férfiakat, hiába, a pirózás mindig jó poén marad. 
A tűzrakó hely felé igyekezve a férfiak heves vitában törnek ki az elméletet illetően és két jól elkülöníthető táborra szakadnak. Egyes csoport nyilvánvaló úttörő, vagy cserkész reflexektől vezérelve a szabályos farakásra esküszik, a másik csoport pedig a oda kell szórni mindent, aztán „maj’ begyullad”-ban hisz. A késhegyre menő vitát a 21-ik század dönti el, a helyszínen gázpalackos sütőhely fogadja őket, úgyhogy kiegyeznek egy „úgyis nekem lett volna igazam”-mal. Ezt gyorsan begyújtva visszatérnek a poharukhoz, illetve a készülő étel állandó kritizálásához.
Ezen a ponton kell megjegyezni, hogy amíg a férfiak magukat kiválóan szórakoztatják, a hölcs kollégáknak hála a bográcsba rendszerint kiváló ételek kerülnek, nagyszerű összeállításban, incsiklandó fűszerezéssel. A krumpli pont jól főtt át, a kolbász nem kevés, pont jól csíp. A hagyma jól van vágva és a savanyúságot sem felejtették el a bevásárláskor. Csúcséttermek ide, házikoszt oda, az általában a legjobb kaják ilyenkor jönnek össze. Ekkorra mi viszont már nem vagyunk abban az állapotban, hogy a dolgokat a helyi értékükön kezeljük. Így adódhat az is, hogy elfelejtjük megdicsérni a vacsorát, megköszönni a fáradozásokat. Ezúton elnézés kérünk minden nőtől, akit ért már ilyen pimaszság, de szóljon ez azoknak is, akik még egy ilyen sértés előtt állnak, mert azt nem ígérhetjük meg, hogy legközelebb egy szemernyit is másként viselkednénk a következő csapatépítésen.