Az előző posztomban ott hagytam abba, hogy mindennemű főételhez kapunk rizst (ejtsd: ráj), mely szerintük zseni, szerintem meg kiváló léfelszívó. A főételek ízvilágát tekintve két csapásirány tapintható ki hosszas tesztelés során: a csípős és az édes. Ezek persze nullától százig vannak skálázva, de aki egy jó bakonyi csirkepörköltet akar enni, az még indulás előtt tegye meg itthon. Fontos szabály, hogy igyekezzünk az étlap által kínált ételt rendelni, ne kezdjünk bele variálásokba, hogy „denelegyenbennerépa”, mert a korábban említett native english hiánya miatt nagy kalamajkák alakulhatnak ki a dologból. Ha azt kapjuk, mint amit rendeltünk, bőven elégedettek lehetünk.
Szintén két meghatározó fűszerük a gyömbér és a curry. Ezeket is szeretik variálni, további édesség és csípősség elérésére. Egy fontos dolgot tudok kiemelni: magamat egy csípőst szerető és bíró embernek tartom. DE! A „thai salad” címszó alatt futó laza kis könnyű nyári vacsorának gondolt ételeket csak és kizárólag hardcore csípős rajongóknak ajánlom. Iszonyú kellemetlen volt, amikor bőgve ismertem be a pincérnek, hogy nem tudom megenni a felét!!
Egyik este találtunk egy olyan szabadtéri piac jellegű helyet, ahol egy nagy asztal volt középen, körülötte pedig sok kis kőasztal és székek hozzá. Hamar kiderült, hogy ez egy étkezőhely, méghozzá fix áras, zárójelben 100 bhat, azaz 600 forint!!! A középen lévő nagy asztal tele van feldarabolt nyers húsokkal, tengeri cuccokkal, zöldségekkel, tésztákkal, stb. Az asztalunkra kihelyeztek egy vas tartóedényt, tele szénnel, a tetejére pedig rátettek egy kb tésztaszűrőnek tűnő dolgot, persze nem műanyagból. Mint elmagyarázták, erre kell rápakolni a sütnivaló húsokat, a vége pedig azért kunkorodott fel a félgömbnek, hogy oda vizet töltve főzhetjük meg a tésztákat, rákokat, stb. Iszonyú jó ötlet, egyedül az ÁNTSZ kapott volna sikítófrászt, ha meglátja az egész installációt. Én nem vagyok egy finnyás gyerek, de nekem sem kellett volna sok a sarkon forduláshoz. Óriás lomha legyek mindenhol, de azért természetesen elsősorban a kajákon. Végül úgy döntöttünk, mikor, ha nem most. Majd kétszer is átsütjük a cuccokat, oszt kész. Így is lett, a kaják jók voltak, a főzésélményünk is megvolt, a higiéniai problémákat rettentő kedves felszolgálólányokkal ellensúlyozták, akiknek csak az üdítők kihordása volt a feladatuk, hiszen ilyen helyre még szakács sem kell. Fizetéskor a borravalóra megkérdezte a szerintem 12 éves pincér lányunk, hogy azt neki adjuk-e, vagy a főnöknek. Amikor mondtuk, hogy neki, indiánszökdelésben ment vissza a helyére. (Ez meglehetősen keserédes volt.)
All you can cook
Egy dolog mellett nem mehetünk még el szó nélkül, ez pedig, a gyümölcsök. Aki evett már kint banánt, az itthon nem fog. Aki megkóstolta a mangót, az itthon soha többé nem fog vele szemezni a közértben. A kinti gyümölcsök pedig, amiket én eddig soha nem is láttam, egyszerűen zseniálisak.
És ott vannak mindenhol, a kertben, az út szélén, az étterem teraszán. Rózsaszínek, barnák, zöldek, szúrósak, simák, levesek, húsosak. Zseniálisak és rettenetesen olcsók. A nevüket pedig továbbra sem tudom sajnos, mert a piacokon és az útszéleken az árus nénik angolja már-már vetekszik a bikicsunájos csávóéval. Ha pedig étteremben kívántunk gyümölcsöt enni, azok pedig a desszerteknél kerültek elő, melyek mindegyike gyümölcsből készül. Sült banán, sült ananász mézzel, kókusztejben és még sokszáz megoldás. Én nem vagyok édesszájú, de azért na.
Összességében mi nagyon jó élményekkel tértünk haza, semmilyen egészségügyi problémánk nem volt, az ételek nagyon finomak voltak, az árak nagyon olcsóak és olyan dolgokat próbálhattunk ki, kóstolhattunk meg, amelyeket itthon soha, vagy ha azt hittük, hogy megkóstoltuk (mangó), mára már tudjuk, nem azt kóstoltuk, csak valami olcsó drága utánzatot. Végül pedig íme néhány thaiszólás, hátha egyszer még jól jön:
- fráj ráj
- légyíz en dzencsülmen
- csike
- sunses
- vodka redblue