Kevés olyan rendezvény van egy évben, amit annyira várok, mint a szüret. No persze nem kezdettől fogva van ez így, de összefüggésben van a betöltött 18-adik életévemmel, valamint a Jézuska lebukásával, ígyhát ez az esemény lépett fel a ranglétra csúcsára.

 

A szüret tökéletes esemény, főleg a napjait nagy részt nagyvárosban élő, halmozottan hátrányos esetben egész nap számítógép előtt fészbúkozó dolgozó ember számára. Egyrészt az idő pont jó. Nyár vége – idén ezzel különösen nagy szerencsénk volt -, nincs hőség, de még kellemesen süt a nap. Se nem fázunk, se nincs melegünk. Emellett viszonylag ritkán hallunk olyan érvelést, hogy nem megyek szüretelni, mert ronda a környezet. Én úgy is el tudnék tölteni egy napot minden további nélkül, hogy csak kifekszem egy random szőlőtőkébe és nézek ki a fejemből. Ne feledjük a híres közmondást: három dolgot lehet igazán sokáig nézni, a tüzet, a vizet, meg amikor mások dolgoznak.

Túl tehát az időjárás és táj okozta élvezeteken azért is tökéletes program, mert van benne egy kis testmozgás is. Pont annyi, amennyit egy magamfajta nyápic már elégnek érez ahhoz, hogy úgy ítélje meg, aznap rengeteget dolgozott. Sőt, most be merne szólni azoknak a tahóknak, akik a ház előtt szoktak köpködni egész éjjel, lázas szotyizás közepette. Még jó, hogy most nincsenek a közelben.

Két összetevő van még, amik már a kulináris élvezetek körét gazdagítják. Az egyik a házigazdák által csak „gyorsan összedobottnak” titulált hidegtál mennyország. Az óriási vágódeszkáról csak úgy borulnak le az előre feldarabolt szalonnák, kolbászok, édes és csípős paprikák, a töpörtyű, a zsír, a hagyma és a friss, ropogós kenyér. (Bocs, a nyálamat feltörlöm a billentyűzetről.) Ezek mind egyértelműen arra engednek következtetni, hogy meghaltunk és valamiféle boldogsághormon termelő körtáncot járunk a rosszhír előtt. De nem, a magyarázat csak annyi: kell az erő! Csak tudnám, hogy miért akar mindenki menedzser, meg tudós, meg miniszterelnök lenni…

Na de van még egy nagyon fontos összetevő, ami a rendezvényt emlékezetessé, vagy éppen emlék nélkülivé teszi. A szüret a legtökéletesebb alkalom a berúgásra. Nem a bunkó lerészegedésre, nem a sunyi zugivásra, nem az ordas vedelésre, hanem az elegáns, férfias, megérdemelt berúgásra. Ilyenkor nincs az a háklis feleség, aki rosszallóan nézne. És nincs is szebb dolog annál, ha az ember kicsit bepiálva dolgozik azért, hogy a jövőben is legyen mit innia. Már reggel hétkor lecsúszik az első pálinka, utána pedig kellemes fröccsözéses munka kezdődik, mely egész napra biztosítja a vigyort az ember arcára, függetlenül attól, hogy az ujjába vágott-e a metszőollóval, vagy megcsípte-e egy darázs.

Idén egy kedves borász barátomnál szüreteltünk Tagyon-hegyen. (FYI: Zánka föle) Reméltem, hogy idén is beváltja az esemény a szürettel kapcsolatos prekoncepcióimat. Nos, örömmel jelenthetem, hogy igen. Minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, sőt. Az este egy rögtönzött borkóstolóval ért véget, amikor a biztonság kedvéért még egyszer végigmentünk a ’10-es borokon, csak hogy legyen majd összehasonlítási alapunk. A borász megnyugtatott, hogy a ’11-es borok jók, sőt jobbak lesznek, mint a tavalyiak. Én egyet állíthatok biztosan, ha valamelyik vinotékában „Holló” borra bukkantok, tegyetek a kosárba néhány palackkal.