Az alábbi képen egy pubot rejtettünk el. A Jókai tér mellett, éppen csak pár percre a Liszt Ferenc tér nyüzsgésétől bújtatták el a Kaledoniát. Az épület annyira jellegtelen, hogy kétszer sétáltam el mellette, mire sikerült kiszúrnom. Az egyetlen árulkodó jel a cégért helyettesítő sörreklám volt. De amint beléptem kiderült, hogy tényleg jó helyen járok. Mint meglesni a klisés amerikai tinifilmek titkon dögös, de szégyellős lányait zuhanyzás közben, miután levették a kantáros farmert, a szemüveget, és kibontották a hajukat. Ilyen érzés belépni a Kaledoniába.
Rögtön az ajtóval szemben hat sörcsap; ez fogad minden betérő vendéget. Csak, hogy tudd, mire számíthatsz. Sör van, kecmec nincs. A pubhangulatot egyértelműen a pult alapozta meg, különösen az oldalán lévő intarziás kelta motívum. Egyébként elsőre egy letisztult, otthonos kávézóra emlékeztetett az első terem. Beljebb indulva egy talponállós, csapatzászlókkal és fekete-fehér angol utcaképekkel díszített keskeny szobácska várt. Itt már éreztem, hogy pubban járok. A legbelső – talán nemdohányzó – teremben csúcsosodott ki a pub. A fal teljes hosszában végigfutó vitrint a legkülönfélébb whiskykkel töltötték meg. Egy évfolyamnyi műegyetemista is kért volna néhány perc gondolkodási időt, ha azt mondják nekik, hogy ha reggelig mindent megisznak, ingyen fogyasztottak.
Hatra beszéltük meg, kicsit korábban érkeztem, hogy a könnyű ebéd után, de még a sörözés előtt harapjak valamit, ami helyet hagy az esti vacsorának. És jött az első dilemma. A hagyományos pubokban csak a pultnál lehet rendelni. Szerencsémre a szomszéd asztalnál ülők rendelését éppen akkor vette fel a pincér, így nem zavartattam magam, én is ülve rendeltem. Egy kiadós klubszendvics jó ötletnek tűnt, a pohár Guinness pedig kötelezőnek. A söröm gyorsan meg is kaptam. Ami azt illeti az asztalon kellett megvárnom, hogy leülepedjen. A szendvicsem viszont váratott magára, mikor mégis megkaptam, kiderült, hogy valószínűleg azért, mert frissen főzték hozzá a tojást.
A sörről kár is írnom. Nem véletlenül tartanak minden pubban Guinnesst. Lágy, de erőteljes és már szinte védjeggyé vált íz. Vékony, kemény habréteg. Egyébként az Egyesült Királyságban törvény szabályozza a csapolt sör habjának mennyiségét. A klubszendvics óriási volt. Nemcsak a mérete lepett meg, de a végtelenül egyszerű hozzávalók tökéletes elkészítése is. Három szelet pirítós közé zsúfoltak be a roston sült csirkemellet, a bacont, a főtt tojást és a rengeteg jégsalátát. Plusz még a paradicsom, amit most nem kértem. Köretnek majonézes káposztasaláta és házi sült krumpli. Leginkább a csirkemelltől féltem, gyakran sütik túl szárazra, de most puha volt és szinte szaftos. A bacont pedig úgy készítették el, ahogy nekem évek óta nem akar sikerülni. Hullámos mint a reklámban, csillogó, sehol sem annyira ropogós, hogy az ember véletlenül megsértse vele a szájpadlását. A kenyér volt az egyetlen, amin változtattam volna, de csak azért mert éppen rajtam van a magos kenyér mánia. Beszélgetés és sörözés közbeni nassoláshoz két embernek is tökéletes.
Közben megérkeztek az ismerősök, egy sört még megiszom. A pultos srác arcán átsuhan egy mosoly, amikor valami könnyűt kérek. Az itt nem nagyon van, esetleg a ciderek. Míg az asztalnál beszélgettünk, belesüppedtem az otthonos, meleg miliőbe, és észrevétlenül megtelt a hely. Minden asztalnál ültek, de mégsem lehetett volna zsúfoltnak mondani. Kivéve a galériát, amit valamiféle céges vacsorához béreltek ki. És akkor most kérek mindenkit, jegyezze meg, hogy ha tehetjük, dohányzóhelyiség feletti galériára nem ülünk, enni végképp nem.
A számla a két prémium sörrel és a szendviccsel majdnem 3000. És a második dilemma: tradicionális pubokban tilos borravalót hagyni. Itt viszont szabad, és a kiszolgálás meg is érdemli. Ehhez jön még a széles sörválaszték, a jó konyha és a családias hangulat. A hely nemcsak engem győzött meg, vacsorapartnerem szerint tömegével gyűlnek itt össze a szigetországiak foci- vagy rögbiközvetítéseket nézni. Én mondhatok bármit, ennél nincs jobb ajánlólevél. De azért egy ajtó fölé függesztett cégért megérdemelne.