Olyan első szerelmes kötődésem van, az a kicsit rózsaszín ködös, kicsit agyatlanul rajongós, lesajnálható rácsodálkozás. Ezért most is addig kavartam, amíg az lett a vége, hogy a karácsonyos témát a Pastramiban teszteltem: halászlé, töltött kápi, miegymás. Ehhez magammal rángattam a pasimat meg három barátnőmet, régi szép idők milánói kiruccanása dreamteam, csak itt most nem volt Lamb koncert.

Dohányozni a galérián lehet, mi most lent ültünk. Megtettem, amit megkövetelt a kommandó: kértem halászlét, pontyból. Nem szeretem, pedig többször próbáltam már, ezért egy teljesen higgadt véleményt tudok mondani: a halászlé jó volt, a leve finom sűrű, éppenhogy csípős, benne a hal húsa kifogástalan. Egy szelet kenyeret kaptam hozzá, azzal estem neki, de megint csak a feléig jutottam. Nem azért, mert nem volt jó, tényleg, hanem mert nem szeretem. Megkóstoltam még a karácsonyi sorból a töltött káposztát, amit sült császárral tálalnak, finom volt, kicsit talán sós, és ami az összes ételre elmondható: sajnos egy fokkal hidegebb, mint kellene.

Amiért viszont azóta is a váláson gondolkodom: ilyen nyegle pincérrel régen találkoztam. Mosolyog, de csak mert ezt csinálja tíz éve, és pavlovi nála a bőr széthúzása a fogsorán. Kérdeztük az ételekről, ennek nem örült, ezért kicsit hülyének, kicsit meg lenézett minket, és nem azért, mert ő állt, mi meg ültünk. A végén pedig a nap ételéhez járó italt is külön számolta fel, és amikor szóltunk érte, ezt kaptuk: ja, hát nem mondtad, hogy ahhoz kéred az italt. Ja, nem szóltam, tényleg, bocs. A lényeg: még egy ilyen kellemetlen, én kérek elnézést, hogy nálatok ebédelünk öten (!) tapasztalat, és nem megyünk többet.