gasztrokommando

Késsel, villával, térden a szalvéta, ivás előtt, után, száj megtöröl, nem könyököl, nem beszél teli szájjal, kést semmi esetben sem nyalja le, nem hadonászik az evőeszközzel. Köszönöm, jól laktam. Na, most kipróbálunk valami mást. Kézzel fogunk enni, méghozzá egy tálból, annál is inkább mivel a régi etióp mondás szerint, akik egy tálból falatoznak, nem árulják el egymást. Most, hogy kialakult a kölcsönös bizalom, megnyugtatlak Titeket, étkezés előtt mindenkinek kötelező a kézmosás. Na, de hogy csinálják a profik?

Kicsit félve indultam el az első hadműveletemre, hiszen a Gasztrokommandó előző bevetése a Pastramiban vegyes érzelmekkel záródott. Miután felvérteztem magam, nekivágtam, hogy felszakítsam az egészen friss sebeket.

Konyhazárás előtt fél órával érkeztünk meg a már csak néhány vendéget számláló helyre. Bár a gyalogszerrel érkezők számára kicsit talán kintre esik ez a budai épület, a más közlekedési eszközt választóknak tágas parkoló és külső-belső (!) kerékpártárolási lehetőség biztosított.

Miután leültettek a szinte füstmentes dohányzó részen lévő helyünkre, körbenéztem, hova is érkeztem. A koncepció összességében egy hatalmas, nyitott konyha és a modern minimalizmus kellemes találkozása egy üvegkalitkává alakított épületben. A hely zárás előtti hangulatát egy kivetítőről focimeccset néző, lelkes drukkertársaság adta.

A lasagne a közhiedelem szerint egy könnyű tésztaétel. Számomra is hasonló kategóriába tartozott (köszönhetően gyermekkorom kedvenc képregényhősének, Garfieldnak), egészen addig, amíg egy fejessel bele nem vetettem magam a tésztalapok sűrű ragujába.

 Közeledik a tavasz, így a Gasztrokommandó is megújul. Nem csak az értékelési rendszer módosult, hanem kicsit a csapat is változik. Párniczky Ádámtól Hanyecz Márk veszi át a stafétabotot, aki csapattársaihoz hasonlóan nem fél belevetni magát a mélyvízbe, lelkesen kóstol és véleményez. 

Ezen a héten Márk gasztrokalandjait követhetitek nyomon. Ha kérdésetek van hozzá, ne kíméljétek!

Rengeteget töprengtem, hol is lehetne igazán jó magyar ételeket enni. A belváros turistacsalogatói és az ismeretlen utcákban megbúvó kockásterítősök között félúton találtam rá a budai Vakvarjúra. Egy teniszklub és egy panelsor között az ember nem is találkozhatna mással, csakis kettősséggel. Szerencsére sikerült jól ötvözni a magyar konyhát a nemzetközi elvárásokkal. Az pedig, hogy az ígérethez híven tényleg úgy főznek-e, mint a nagymamám, mindjárt kiderül.