Én voltam a soros a mosogatással, és már tele volt a mosogató. Tökéletes alkalom adódott tehát, hogy a kispesti Nótafában vacsorázzunk. Így legalább egy nappal elodázhattam a piszkos edények problémáját. Csak három saroknyira lakunk a Nótafától, ráadásul hazafelé még útba is esik, adta magát, hogy azonnal munka után betérjünk egy korai vacsorára.

A nem kifejezett impozáns épület bejárati ajtaján zárva a rács, kinn a műanyag tábla, ami szerint most a kerthelyiség van nyitva. Szuper, imádok a szabadban enni, mert a napsütés meghozza az étvágyam. A Nótafába egyébként is érdemes akkor menni, ha kiülhetünk a kerthelyiségbe, mert odabenn megengedett a dohányzás, amit még dohányosként is nehezen tolerálok. Úgy tűnik éppen időben érkeztünk, a három szabad asztal közül kettőn már kinn volt a „Reserved” tábla.

     Viszonylag gyakran járunk ide, havonta egyszer-kétszer biztosan eszünk itt. Már az összes pincért ismerjük, és most a kedvencem vette fel a rendelést. Érdemes megfigyelni a pincérek munkaszervezését. Az elitebb éttermekben a pincérek felosztják egymás között az asztalokat, és mintegy az ebéd vagy a vacsora porondmestereként alapozzák meg a hangulatot. A kevésbé menőbb helyeken viszont majdhogynem ad hoc módon más és más veszi fel a rendelést, hozza ki az italokat, a tányérokat, a számlát. Ettől valahogy lazábbnak érzem az egész helyzetet, és felszabadultabb is vagyok. Most is összesen négy pincér szolgált ki minket.

Megkapjuk a papíralátétet, amin egy a vendéglőről készült régi kép kapta a főszerepet. Gyorsan átfutjuk a puritán megjelenésű étlapot, én végül a Holstein módra készült sertésborda mellett döntök. És mint a régi reklámban, a pincér közbeszól. Ezért is a kedvencem. Finom tarját kaptak, kicsit zsírosabb és szaftosabb, mint a borda, ha szeretném, akkor elkészítik abból. Már hogyne szeretném. Rendelek mellé még egy sört, előrelátóan csak kis üvegest, és milyen jól tettem. Hatalmas szelet tarját kapok, meg is nézem, hogy biztosan nem két szelet-e, de nem. Veszek is egy nagy levegőt, mielőtt nekikezdenék.

 

A tálalás egyszerű. Nagy kupac rizs, mellé sült krumpli halmozva, erre helyezve a hatalmas szelet hús, rajta a tojással, és az egész megszórva petrezselyemzölddel. A hús tényleg nagyon szaftos, de egyáltalán nem zsíros, és kellően puha. Általában férfiasan fűszereznek, az ételek nagy része elég erős. Most sincs ez másképp, de sajnos a só is megszaladt. A tojás sárgája egészen sötétnarancs és teljesen folyós, de közben kifejezetten sűrű. Annyira lekötött a tarja, hogy a körettel csak alig foglalkoztam. Nem is kár érte, mert a rizs csak hajszállal jobb a menzaminőségnél. Még elgondolkodom a desszerten, de rövid tétovázás után inkább lemondok róla, és kérem a számlát.

A két főételért és a két csillagos sörért összesen 4500-at fizetünk. Ezért cserébe degeszre ettük magunkat, és a helyi éttermek esetében ez számít. Az emberek a Nótafába is leginkább jóllakni járnak. A közepes minőséget a kiemelkedő mennyiség hivatott felhúzni, amit leginkább a szomszéd asztalnál ülő külföldi vendég szavai támasztanak alá, aki meglátva a felszolgált kétszemélyes tálat, egy halk oh-oht hallatva dőlt hátra a székében.