Ennek a posztnak az ikertesójában Mesi leírta, hogy mik azok a filmek, jelenetek, melyekben felvonultatott ételek, italok, ízek, hangulatok nagy benyomást gyakorolnak a női nemre, ezzel téve örökre emlékezetessé egy-egy alkotást. Ebben a bejegyzésben arra vállalkozom, hogy összegyűjtsem a férfiakat megragadó klasszikusokat, melyek remélhetőleg nem csak rám voltak nagy hatással.
Először is gyermekkorom egyik klasszikusával indítok, a Tini Ninja Harci Teknőssel. Szerintem nincs ember, legalábbis az én generációmból – plusz mínusz 3-4 év –, aki gyerekkorában ne ebből a rajzfilmből hallott volna először a pizzáról. Bámulatos volt. Nem mondanám, hogy a nyálunk csorgott, amikor néztük, ahogy falják Szecska Mester tanítványai az olasz remeket, egyszerűen csak tininindzsák – akkori kiejtésünk szerint tililindzsák – akartunk lenni és kész. Ha ők azt ettek, akkor otthon is ment a rinyálás, hogy ÉN PIZZÁT AKARÓÓK! Arra már nem emlékszem, hogy akkoriban mennyire volt triviális dolog a pizza beszerzése, de talán megbocsátható nekem, hogy akkor ez a legkevésbé sem érdekelt. Ellentétben azzal, hogy a sajtnak ugyan úgy kellett nyúlnia méterekre, mint a mesében. Ezzel kapcsolatban egy emlékem van még, amikor az öcsémmel Donatellóhoz hasonlóan a levegőbe dobva akartuk 8 részre vágni egy pizzát. Na, ekkor volt egy komolyabb elbeszélgetésünk édesanyánkkal a rajzfilmek és a való világ közötti különbségekről…
Második meghatározó élményem hosszan végig kísérte a tinédzser éveimet, hiszen egy sorozatról, az Egy rém rendes családról van szó. Ha jól emlékszem, minden délután ment a tévében, így iskola után, leckeírás helyett ez volt a kedvenc időtöltésem. Al Bundy rendkívül sok dologra tanított, többek között az úgynevezett Weenie Tot virsli imádatára. Ennek következtében én pedig édesanyámat, ha nem is tanítottam, de kényszerítettem az elkészítésére. Zárójelben egy rendkívül egyszerű ételről van szó, tésztába csavart virsliről, megsütve, majd ketchuppal, mustárral, vagy majonézzel tálalva. Jellegzetesen az a kaja, amit addig eszik zabál erőszakkal töm az ember a fejébe, amíg van, majd krónikus rosszulléttel lefordul a tévénézős fotelből – merthogy ezt ott illik enni - és fél órát tölt stabil oldalfekvésben, intenzíven koncentrálva a légzés alapvető szabályaira, ami lássuk be nem túl bonyolult dolog, de ebben az állapotban még ez is megerőltető.
Harmadik örök és örökké visszatérő emlék minden Bud Spencer és Terence Hill állandó szereplője, a hagymás bab. Ennek imádatához két dolog szükséges: a rajongás a nagy pofonosztók iránt, másrészt egyfajta felnőttség.
 Ide most kénytelen vagyok beszúrni egy filozofikusabb blokkot. A felnőtté válás nem csak a testméretben, a gondolkodásmódban, vagy a legális alkoholfogyasztás mércéjében, azaz az életkorban nyilvánulhat meg. A felnőtté válás egyik fontos eleme az ízlés kialakulása is. Gyermekkorban inkább az édeset szeretjük és nem a sósat. A friss kenyér belsejét esszük, mert az jobb, mint a héja. A káposztás tésztát cukrozzuk, ahelyett, hogy borsoznánk. Igaz kicsit később, de a borokat is az édessel kezdjük, és csak később térünk át a szárazra. És ide tartozik a bab is, amit kis korunkban nem szeretünk, aztán később jövünk rá, hogy ez nem is olyan rossz dolog, a Bud Spencer, Terence Hill filmek után pedig egyenesen rajongókká válunk. Így volt ez velem is. Mára már imádom a hagymás babot, sőt még jobban ízlik az étel, ha közben idézgetünk is a filmekből.
Zárásképpen pedig essen szó az ételek mellett italról is. Ismét Al Bundyhoz fordulok, akinek talán az egész élete egyetlen élvezeti értékét a sör adta. Nála nem is tudnám szebben megfogalmazni, a sörfilozófiát.
Nem bírom megállni, hogy ne szúrjak be néhány idézetet kedvenc filmjeimből. Na, kitaláljátok, miből van? Guglizni ér, de nagyobb a dicsőség, ha fejből vágja rá az ember.
- Ha levágjuk a húsról a zsírt, a hamburgernek megássuk a sírt.
- Patkányburger?! 40 éve nem ettem ilyen finomat.
- Lö big mac.
- Mi az hagymásbab? Nem, krumplis hal.
- Csak a puffin erőt és mindent lebíró akaratot.
- Ezt meg add oda a kanáriknak, ha meg nem sértődnek rajta.