Mindenkivel előfordult már, de legalábbis a legtöbbünkkel, hogy a mérleg többet mutatott az általunk kívántnál – halkan írom, esetleg a mutatót sem láttuk már, de akkor már sejteni lehet, hogy túl vagyunk az ideális testsúly fogalmán. Az ember ezt a folyamatot gyakran képes sokáig tűrni, ám el szokott jönni egy pillanat, amikor kiborul a bili.

      Jellegzetesen ilyen szokott lenni a nagyszülőknél töltött hétvége, ahol a „rosszul vagyok a sok kajától” kijelentésre a hivatalos válasz az „egyél még valamit!”, vagy karácsony után, amikor a három napig tartó zabálást követően a heti feladat, hogy a megmaradt kaját – ami az eddig elfogyott mennyiség háromszorosa – meg kell enni, mert megromlik, vagy amikor a tavasz első igazán meleg napsugarai a nőket mély dekoltázsra szólítják. Általában ilyen pillanatok azok, amikor egy férfi elhatározza, hogy ennek vége! Gyomorrepedésem van, le kell fogynom!

A nők ilyenkor talán elmerülnének az internet végtelen fogyókúrás tipp-áradatában, vagy körbetelefonálnák a barátnőiket, hogy milyen tippeket ajánlanak, esetleg megvásárolnák Bíró Ica örökbecsű videokazetta gyűjteményét. A férfi ennél lényegesen egyszerűbben működik. A cél: minél egyszerűbb és gyorsabb fogyás, azaz nem eszem. Pont. Ilyenkor a párkapcsolatban élő férfiaknál kisebb vita alakul ki házon belül, ahol a nő megpróbálja jobb belátásra bírni urát, miszerint ennek nincs értelme, vagy tönkreteszed magad, ez egészségtelen, inkább menj el mozogni. Ezeket általában egy gyors „ne szóljá’ má’ mindenbe bele” felkiáltással szokták lezárni.A fogyókúra első napja nagyon büszkén telik. Az ember már délben érzi, hogy éhes, de tudja, most meló van, a szépségért meg kell szenvedni ugyebár. A munkahelyen büszkén újságolja a haveroknak, akik ebédre invitálják: nem megyek, két hétig nem eszem, le akarok dobni egy húszast (a többiek a heteroszexuális mivoltát erősen kétségbe vonva elvonulnak). Ekkor az alanyunk is érzi, hogy ezt a sztorit valami keményebb keretbe kell foglalni, mert ez így nem lesz jó. Mindenesetre az első nap még simán lemegy. A második nap már nagyon szenvedős, de általában még ez is menni szokott. Egyeseknél ilyenkor már hallucináció is fel szokott lépni. Nem ritkán előfordul, hogy az alany megkívánja a cézár vagy a ruccola salátát is… A harmadik nap mindig a vízválasztó. Reggel az alany mérlegre áll, ami 3 kiló mínuszt mutat a kiindulási állapothoz képest. Ez már valami – állapítja meg elégedetten, tudomást sem véve róla, hogy egy kiadósabb hasmenés során ez a súlycsökkenés fél óra alatt elérhető. A nap nagy részében még mindenféle lidérces rémképet űz ki a fejéből: tudja, hogy a titkárnő az irodában nem változott át grillcsirkévé, hogy hazafelé a nénike kezében esernyő és nem egy sültkolbász van, csak úgy tűnik.

  Hazaérve viszont dühödten odalép a hűtőszekrény elé, feltépi a hűtőszekrényt, „nekem ebből elegem van” fölhorkanással durva zabálásba kezd. Még az első falatok alatt kirendel 2 húsimádó pizzát, és kiveszi a mélyhűtőből a lefagyasztott pacalpörköltet. A gyerekeket leküldi kenyérért, az asszony kérdésre nyíló száját pedig egy gyors és határozott mozdulattal leinti: ne gyere nekem azzal, hogy megmondtad, hogy ez lesz! Akkor eszem, amikor akarok.

Így ér véget egy dicsőséges fogyókúra. A végeredmény az indulósúlyhoz képest plusz három kiló, valamint egy újabb törés a férfi becsületén, de ez már csak így van rendjén. Nem kellene annyival jobban tudni mindent és akkor könnyebben mennének ezek a dolgok is.