Ötvenkét fok van odakint. Árnyékban, nem pálinkában. Az aszfalton tükörtojást lehetne sütni. Egyszer nagyon kipróbálnám. A gőzölgő budapestiek vízosztástól vízosztásig élik túl a beton sivatagot. Visszamenekülök a lakásba és hatalmas vízre gondolok, és arra a kis ventillátorra, amely immár ötödik éve keveri nekem a meleg levegőt.
Ülök a hatalmas melegben és mozdulni sem tudok. Szomjas és éhes vagyok egyszerre és képtelen vagyok a helyváltoztatásra. Egyedül a távirányítóval és a ventilátorral kontaktálok.   
Az éhség kezd eluralkodni rajtam, úgy látszik emberi hőfokra hűltem... Lustaságom olyan mértékben irányít már, hogy a vacsora készítése helyett a főzős csatornákat kattintgatok. 
Nyilván valamelyik filmtörténetben jártas ismerősöm pontosan meg tudná mondani, de nekem fogalmam sincsen, hogy ki találta ki és mikor a főzős műsorokat, de biztosan irtózatosan gazdag leszármazottjai vannak.  Gyümölcstál Juditot is rajongva imádják, hiszen úgy beszél az egyszerű rántásról, mintha egy 18-as karikás filmet kommentálna. Ne is beszéljünk Nigella Lawsonról, aki miért nem hízott még végzetesen el azoktól a kajáktól, amiket elkészít? Aztán ott van a botrányhős szakácsunk, akiért az asszonyok az ajtócsapkodást is eltűrnék… Lázárunk. Az ő előadásmódja inkább volt szórakoztató, mint szakmai. És persze értem én, hogy pucér szakács, de akkor miért nem??
De nem is ezek a műsorok nyűgöznek le igazán, hanem azok, amelyek történetekkel tarkítják az ételkészítés ösztönösségét vagy mesterségét. Tekintsünk el most a történelmi klasszikusoktól, mint a Nagy zabálás, vagy a Szárnyát vagy combját, esetleg a Szindbád. Olyan főzős filmekre gondolok, mint a Csokoládé, amelynek minden kockájánál innék egy forró csokit, mert magával ragadnak a képsorok, és mert tudom, hogy ilyen csokoládét én soha nem tudnék készíteni. Aztán a film után felkeresem az Azték csokizót a vásznon kívül és iszom egy chilis csokit… Azokra a gasztronómiai csoda filmekre gondolok, amelyek láttán úúúgy megennénk a televízióból ránk kacsintó fogásokat és annyira motiválnak, hogy el is készítjük a kitalált vagy létező ételeket. Ilyen volt számomra az Ízek, imák, szerelmek. Már másnap megfőztem azt az egyszerű paradicsomos spagettit bazsalikommal, amit a csúzli szájú nő egyedül eszik a téren. Most is összefolyt a nyál a számban. Banális, hogy rajzfilm, de a L’ecsó óta tudom, hogy a francia lecsó mi fán terem és főzöm is. Arról nem is beszélve, hogy ilyen édes, sajt szerető patkányt ritkán látni. :) Nekem a magyar gasztro film is tetszett a maga beteg módján, azóta szeretném eljátszani egyszer, hogy kritikus vagyok, mióta a Lumnitzer nővéreket vetítették.
A végére hagytam azt a régen látott kedvencemet, melynek története több mint banális, de a hangulata fenomenális. Egy minden főzős film felett. Főszerepben Penélope Cruz, amelyet már 10 éve nem találok. A címe Terítéken a nő. Nem emlékszem pontosan miről szól, csak a színek, a zenék és az általam társított illatok maradtak meg az emlékeimben.
Megnézem a fent említett filmeket, ha szerencsém van egy konyha közelében és nincsen ezer fok és hirtelen én is úgy akarok főzni, ahogy a tévében és én is olyan boldog akarok lenni és én is pici tálakban már előre szeretném a hozzávalókat csak az asztalon találni és soha nem mutatják a mosogatást utána és senki nem aggódik a felszedett kilók miatt és én is szeretnék véletlenül beleszeretni valakibe egy konyhában. 
De ebben a forróságban, a legjobban akár éhesen is, de bele szeretnék sétálni a tengerbe, mint Penélope az oly régóta keresett filmben…