Szomorkás esőfelhők fogadnak minket Zamárdi felső szabadstrand felé haladva. Csak néhány, melegítőben lézengő párocska, pecások gumicsizmában és nyaralni vágyó kisgyerekes családok töltik meg a kopár strand elhagyatott lócáit. A La Rossi Étterem, a vízparttól csupán néhány méterre fekvő büfé hangulata a rosszidő ellenére is kecsegtető.

    

Pincérek nyilvánvalóan nincsenek, amolyan self service módon egy kis ablaknál bekukkantva veszik fel a rendelést. Figyelmes, kedves személyzet. Érthető, hiszen örülnek, hogy végre betért hozzájuk valaki. A rendelést követően helyet foglalunk a katonásan felállított egyszerű sörpadok egyikén. Vízparton enni alapvetően mámorító, hát még a Balaton partján, ahonnan a vígan lubickoló hattyúcsalád „ujjal” mutogatva kacag a pórul járt embereken, akik nem merészkednek be a hűs habokba.

Hekket és lángost rendeltünk, elég busás áron, de hát ez talán nem is meglepô. Ahogy várjuk az ételt, egyre több ember szállingózik körénk, a vendéglátósok legnagyobb örömére. Hirtelen felcsendül a mikrofon zaja: „Elkészült a hekk és lángos!”. Kerek szemekkel felocsúdva, hogy nem a kötényes néni kurjant ki az ablakon – hiába, a technika forradalma - , odabattyogok az ételekért. Két óriási műanyag tálca, csurig megtöltve zsíros falatokkal. A hekk óriási, de „nem a legnagyobb”... utánanéztem: a legnagyobb hekk 1 méteres és 10 kilós. No comment.

A hekk – habár sokáig úgy élt a köztudatban, mint balatoni hal -, valójában argentin tőkehal. Hopp, a borsos ár értelmet nyert. Általában fagyasztva érkezik hazánkba, itt megsütik és hekk elnevezésen fut. Nem vagyok – sajnos - valami nagy halevő, de hekket immádom. Hal mellé sültkrumpli, egy karéj kenyér és a majonézt/ketchupot  stílusos módon apró feles poharakban tálalják. Sebaj, ez adja meg a kellemes vasárnapi ebédünk pikantériáját. Na meg persze a rádióból harsogó menő dizsizene. A lángos – ellenben a hekkel – tipikus magyar étel (psssszt...lehet, hogy római vagy török). Neeem, neeem, ez a mi találmányunk. Asztalunkon hagyományos, fokhagymássajtostejfölös lángos pihen, tökéletes forma-feltét-fejföllel. A szélétől befelé haladva (a közepe a rizikófaktor), omlik és mállik és puha és az ízek frenetikus táncot lejtenek a nyelvemen és a szájpadlásomon. Nem is nagyon tudom máshogy elképzelni. Ezt cáfolandó, az a tény, hogy a lángos, mint olyan bármilyen feltétet elbír, léteznek igen hajmeresztő változatai, például ketchupos vagy velővel töltött...uhhh. Végtelen lehetőség adódik, hiszen a tésztája szimpla kenyértészta, illetve a fánkhoz tudnám hasonlítani. A fánkot
édesen szeretem, a lángost sósan. Ez olyan, mint amikor a bolognai szószhoz nem ugyanaz a szarvacska tészta, a pörkölthöz meg nem dukál a spagetti. Hát röviden ennyi volt a móka mára, az étel-ital elfogyott, és a várva várt napsugarak ebéd közben szerényen csak előbújtak, mindenki legnagyobb örömére.