Nem tudom, Ti hogy bírjátok, de én a minap azon kaptam magam, hogy lihegek. Nem használ a szemben ajtók, ablakok kitárása, a napközben bezár, éjjel kinyit elv, a besötétítés, a hideg zuhany, vizes haj, de még a ventillátorom is kínlódik. Az említett háromezer fok miatt a főző lelkesedésem is alább hagyott, ezért főzzön más, inkább fizetek érte. Szeretem Budapestet, mert nem olyan, mint a többi európai nagyváros, ami nyáron kiürül. Talán azért, mert nincs tengerünk, ahova mindenki elmenekülhet, de legalább aki maradni kényszerül, el tudja ütni az idejét és a teli bisztrók, romkocsmák, kiülős egységek zsúfoltságában közösen osztozhatunk nyomorunkban és közösen utálhatjuk azokat a pajtásokat, akik éppen a vízparton visítják, hogy „jaaj ez hideeeeg”.

 

Inni iszunk máshol, semmi gond, de hol együnk?

Az én problémám az, ha minden este valami könnyű finomságot szeretnék enni egy budai fancy teraszon, mondjuk például itt:

Akkor soha nem jutok el a tengerhez vagy csak stoppal, ezért inkább (és sokkal szívesebben) választom a száz oldalas étlapokat, kockás terítőket, hogy fillérekért és sokat ehessek.  

Szerettem volna megkeresni a hozzám legközelebb eső kockás terítős egységet, mert a hőségben még a séta is megterhel, de Víziváros, Buda side, hát, nem érik egymást a kis piszkosok, meg aztán a barátok is a híd másik oldalán fickándoznak, ezért engedtem. Legyen a többiek kerülete a kiszemelt vacsora tere, Újlipótváros.

Teknős Miklós fotóművész képeiből szemezgettem, csak Nektek.

Szeretem ezt a környéket, igaz, gyerekkori élmény nem fűz ide, nem tudom elmesélni, mikor a Pozsonyi úton tolta Apa a triciklimet, vagy azt, hogyan smároltam a Szent István parkban, de azt igen, mekkora hatalmas fröccsöket, limonádékat lehet inni, és hogy a legjobb a Paniniben és a Briósban reggelizni.

Jaj, a limonádé, ó igen, ittatok például meggyeset? (Keresem a férfit, aki ilyet kever nekem.)

De visszatérve az eredeti tervhez, éppen vonszolom át magam a hídon, a vacsorámhoz vezető legrövidebb úton, és még oda sem értem, meg sem rendeltem, de máris rosszul érzem magam, hogy mindenki bemelegít, nyújt, állítgatja a kalóriaszámlálót és megy a szigetre futni. Stréberek, sportemberek, nem zökkentetek ki!

Olyannyira nem, hogy el is értem célom.

Na, aki kitalálja, hol járunk, melyik újlipótvárosi kisvendéglőben rendelem majd meg a lugas alatt a világ legnagyobb sztrapacskáját, az eljöhet velem a sziget bejáróhoz és a bokorból együtt megdobálhatjuk a sportolókat a meggyes limonádénk magjaival. Hajrá, legyünk minél többen!