A Centrál Kávéházról mindent elmond, hogy a bajtársiasságáról híres kommandón belül is ádáz harc folyt a tesztelés jogáért. Lógok egy köszönettel Áginak, aki nagylelkűen átengedte a lehetőséget. Így aztán elvihettem a barátnőmet egy már régen beígért, finom desszertre.

 

Az aranygaluskát néztük ki még tavasszal, de azóta sajnos lekerült az étlapról. (Srácok, ne halogassátok a randit, mert ez lesz a vége! És az még a szerencsésebb eset, ha csak egy fogás kerül le az étlapról, és nem mi.) Így a Gundel palacsinta mellett döntöttem. Előtte egy hosszú kávé, hogy mégse üres asztal mellett várjunk, no meg abban bízva, hogy a kesernyés íz után még édesebb lesz a desszert. Azért is jó kommandósnak lenni, mert így senki sem szól meg, ha csak desszertet eszem. Aki mégsem helyesli a desszertezést, annak csak azt tudom üzenni, hogy az élet igazi sója a cukor.

 

Sajnos minden ráhangolódás után sem éreztem az igazinak a palacsintát. Nem volt meg a klasszikus Gundel-íz, inkább hasonlított egy csokisziruppal nyakon öntött sima diós palacsintára. A töltelékben nem találtam és nem is éreztem a mazsolát, eltűnt a fahéj íze is. Az öntetből is mintha kispórolták volna a rumot. Mégis kávéházról van szó és nem étteremről, de arra is gyanakszom, hogy én rontottam el valamit evés közben.

 

A körítés viszont pazar volt. Több nyelvet beszélő pincérek, textilszalvéta, csillogóan fehér étkészlet, bőrkárpit, klíma, kipörgésgátló és így tovább. Teljes volt a kávéházi hangulat. A visszafogott elegancia tökéletes délutáni munkakávézgatásra, lányok lenyűgözésére vagy ahogy a turisták száma is mutatta, az echte budapesti kávéházi hangulat megélésére.