Az a generáció vagyok, amelyik már éppen tudatánál volt a délszláv háború kezdetekor, de ahhoz még pont eléggé gyerek, hogy igazából felfogja, mi is történik körülöttünk. Ezért, amikor először indultunk neki hét másik gondtalan főiskolással a horvát tengerpartnak, volt bennünk némi egészséges izgalom azzal kapcsolatban, mi vár minket. A golyózáporral szaggatott vakolatlan házfalakon és az idilli tengerparton kívül röviden: határtalanul kedves fogadtatás, Anka és Ante anyánk helyett apánk volt, etettek-itattak minket és meséltek nekünk a nyelvi akadályokkal mit sem törődve. Halsütés az utcán a kapu előtt, házi bor, főtt krumpli; azóta is hálával gondolok rájuk.

Második horvátországi nyaralásom csóróbbra sikerült, mint az első, pedig akkor már dolgozó nőként éltem a budapesti szinglik csillogó életét: kevés pénzből, remekül. Itt most egy olyan klasszikust kell idéznem, aki maga is elfelejtette már ezt az általa kinyilatkoztatott hibátlan alaptételt: minimál pénz, maximál élet! A lényeg az volt, hogy tengerhez menjünk, nem számított a hogyan, hová, mikor. Így lett belőle Opatija melletti legalja kemping, júniusban, vonattal, kettesben a még csóróbb, örök punk barátnőmmel. Ebből már jól látszik, hogy ez nem az a nyaralás volt, amiről évek múltán hosszas értekezés születhet a délszláv konyhával és annak kiválóságaival kapcsolatban. Ami miatt most mégis meg kellett említenem 2004 nyarát az a csodálatos tény, hogy akkor ismertem meg a bureket. A kemping melletti buszmegállóval szemben volt egy eldugott pekara, ott vettem az elsőt ebből a fullasztóan tömör, a túrótól és olajtól mégis csúszós, meglett férfiembereket is jóllakató tésztás ételből. Azóta már tudom: tengernél reggel egy burek a pekarából, mellé ízlés szerint hideg sör - a kecskés Lasko Pivo, esetleg a piros Ozujsko, vagy a klasszik barna üveges Union - és/vagy víz - Jana mindenek felett -, és egészen napnyugtáig nem lesz gondunk az ennivalóval. Este meg úgyis be kell ülni valami tengeres étterembe a turiszt zónán kívül, és megenni egy kétszemélyes halas tálat, legalább.

Itthon, Budapesten is lehet kapni bureket, mi most a Keleti melletti Zágráb pékségbe mentünk be, a pénteki posztban beszámolok. Klasszikusan egyébként joghurttal kínálják, bár szerintem a tengerparton valóban kitűnően működik sörrel is, próbáljátok ki. Aztán a sziklás partokkal vigyázni. Burekből nem csak a fenti sós, túrós változat létezik - burek sa sirom -, a másik alapmű a darált húsos, általában akkora adag hússal, amennyit egy rendes olasz mamma használ fel a családi makarónihoz. De van még spenótos, almás, meggyes, gombás és pizzás is, lehet kísérletezni, gusztus dolga.

Most, hogy élem az élettársi viszonyt folytató, feltörekvő harmincasok kiszámítható életét, még mindig rendszeres látogató vagyok a horvát partokon. Bár nyaralásokon már minden nap éttermezünk, és az sem teljesen mindegy azóta, hogy hogyan, hová, mikor. Városnézés közben jólesik egy csevapcsicsa pitában, vacsorára egy riblja juha - halleves - vagy mondjuk egy pizza. Meglepően jó pizza van a horvátoknál, tudtátok? Csicsa, vica, rica, lica, s valahány név a naptárban, maradjunk a húsoknál. Alapvetően könnyen ketté tudjuk osztani a kínálatot, ha mindenáron kategorizálni szeretnénk: a szárazföldi és a tengerparti ételekre. A tenger egyértelmű, külön posztot érdemel, amit meg is fog kapni előbb-utóbb, ígérem. A szárazföld legnagyobb részt hegyes-dombos vidéket jelent, van tehát birka és kecske bőven, de sertés, borjú és csirke is előfordul a tányéron. Általában darálva, fűszeresen, vaslapon, grillen sütve. Hús, pita, némi zöld, esetleg egy kis ajvár - sültpaprika krém- és kész is a boldogság. Ma este a Montenegro Gurmanban vacsoráztunk, mert a délszláv térség nem csak Horvátországból áll, bármennyire is elfogult vagyok. Hát ne tudjátok meg, vagyis de, pénteken folytatása következik! Előzetesen csak annyi: sok rosszat nem tudok mondani.