Avagy okosságok és butaságok a korlátlan zabálásról 2. – Nők

Az első hibát a nő ott követi el egy óljukenít vacsorára indulva, hogy tesseni akarva a Világnak - és nem utolsó sorban élete párjának -, belebújik a legszexisebb, legszűkebb mini ruciba és az úgyis olyan ritkán hordott magas sarkúba. Hiszen kimozdulunk itthonról és nem kell főzni, mosogatni!

A szokásos kilencvennapos, vagy káposzta, vagy vércsoport, vagy Norbi, vagy Atkins-diétákat ma estére félre kell tenni, de majd holnap kettővel több kört kell futni és észre sem lehet majd venni és különben is, majd csak kis adagot szedek.

Az ilyen típusú éttermek sajátossága, hogy három és fél, négy órán keresztül annyit fogyaszthatunk, amennyit akarunk és a svéd asztala minden színével és illatával, kínálatával maga a bőség zavara. A soha nem látott ételkompozíciókat vizslatom. Ebben vajon mi lehet és hogyan főzöm meg ezt majd otthon? Életem párja már a harmadik tányérral fordul. Egyik tűsarokról a másikra állva azon gondolkodom, hogy mivel is kellene kezdeni a féktelen eszem-iszomot, és hopp el is repült fél óra. Legyen mondjuk valami könnyű saláta előételnek, mert otthon sosem bíbelődöm ilyenekkel, és természetesen ki kell használni, hogy itt mindenbe bele lehet kóstolni, és jó magyar szokás szerint ezt most nem a szomszéd tányérjából kell elcsenni. Bár van annak valami őrült bája, hogy miért is eszünk bele kényszeresen a pasink, barátnőnk, munkatársunk által rendelt ételbe. Ennek külön mélylélektana van. Elfogyasztva az előételt eszembe jut, hogy igazán zseniális ez az „annyit eszem amennyit akarok”, de már ettől a kis tányértól is egészen elteltem és mit szeret Nigella ezen a fenyőmagon ennyire?

Újabb különlegességért indulok, mert ha már a bőség zavara, akkor mindent, ami érdekes, és a legismeretlenebb ételeket kóstolom végig a kávéscsésze alátét méretű tányéron. Mégsem volt olyan jó ötlet ez a topán, hiszen a grill pultnál húsz perce várok a soromra, és sebtapasz helyett csak rukkola levél van a közelben. Ha végre sorra kerültem, akkor mégsem állok meg a grillezett sajtnál. Cápa hús, különféle halak pácban és persze fehér csirkehús olajban, mind-mind egészséges és frissen készül. Mindenből csak egy kicsi, de a fiatal szakács srác annyira kedvesen kérdezi: Biztos? Biztos csak egy szelet? Elérzékenyülve csak annyit válaszolok: Na, jó. Legyen akkor még egy sajt, meg egy cápa, meg egy csirke, de a kisebb … közben arra gondolok, hogy majd Szemem fénye megeszi, ha nem bírom, mert ugye ki van fizetve! Széles mosoly, imbolygás az asztalig, ahol Pasi és kedves barátai már pukkadásig ették és itták magukat. A második óránál járunk. Az asztalnál aztán szembesülök vele, hogy a kerengő dervisek elvitték a gondosan összeválogatott fitt-köretet, hiszen amire azt hittem a „keveset többször” elve, ők úgy gondolták: maradék. Szóval Pasit megkérem figyeljen a tányérra, elindulok egy újabb adag saliért, a tűsarkúban suhanás világrekordját megdöntve olajos dresszinggel nyakon loccsintott zöldeket hozok a grillezett bármik mellé, mert az diétás és ez a zsömle is teljes kiőrlésű. Kell a lélek nyugtatás.

Hopp még nem is ittam semmit. Egész jó a bor kínálat, de akkor már kérjünk pezsgőt is. Hölgy kollégákkal összekacsintva jöhet egy egész üveggel. Mit nekünk a Hetedik mohóságról szóló része. (brbrbr) A teljes tányér grillezett dolgok, az ismeretlen eredetű halak és mérhetetlen mennyiségű zöldség elfogyasztása után érzem, hogy ez a szűk ruha nem a legjobb választás volt, pezsgővel megbolondítva pedig a biológiai folyamatok is elindultak. Aztán eszembe jut, hogy tuti nem ettem meg még a befizetett ár negyedét sem. Be kell hoznom a srácokat! Akkor neki a szezonális gyümölcsöknek, mint desszert, hiszen az ugye nem édesség. Felállok, elindulok, már a vacsora alatt lesétálom a kalóriákat. Az asztalnál a pasik a ki evett többet és hányszor és miből témaköröket járják körül. A kilométeróra csak úgy pörög a lábamban. Milyen jó, hogy olyan messzire ültünk. A süteményes pult mellett elhaladva a gyomromban a halak úszni szeretnének. Elfogyott a gyümölcs is. Egy fagyi még tuti belefér. A pincérek jelzés értékűen már az utolsó falatnál kikapják kezemből az üres tányért. Valamit még kéne enni érzés a levegőben mozog, miközben üveges szemmel meredünk egymásra az asztalnál. Ma sem beszélgettünk semmit, hiszen a folyamatos járkálás és sorban állás közben a legizgatóbb téma az idegen tányérok tartalma volt.

A legjobb lenne a kijárat felé indulni, még egy lépés a cipőben a biztos halál, mire megjelenik a pincér az asztalnál egy fehér dobozzal. Vigyorogva boldog születésnapot kíván, finoman megjegyzi, hogy nem gondolta volna, hogy már 33. és átadja a becsomagolt csoki tortát. A döbbenettől csak annyit tudok kinyögni, hogy de hát nem is ma van és még csak 27. A többiek már fuldokolnak a nevetéstől. Édes a bosszú, jövő héten egy nap se főzök. Valahogy le kell adni az egész estés zabálást…