A cukrászda klasszikus helyszíne a randevúknak, leginkább az első randiknak. Nem hiába vitték Kárpáthyék lányát is stefániázni. Beülni egy cukrászdába nem jelent akkora elköteleződést, mint egy vacsora. Enni egy süteményt, inni egy kávét ritkán kerül többe félóránál, míg a többórás vacsorát végig kell ülni akkor is, ha már az első percekben kiderül, hogy ebből nem lesz szerelem. No meg az apró asztalok, ugye, amik arra kényszerítenek mindenkit, hogy kicsit közelebb üljenek egymáshoz. Ez aztán megtöri a jeget. Semmi kertelés: a Ruszwurm a tökéletes „elsőrandis” hely.
Kezdjük azzal, hogy a Budai Vár gyönyörű. Egy késő délutáni séta a macskaköves utcákon, a Mátyás-templom, hegedűszó, kilátás a pesti oldalra. Kissé megfáradva, szinte véletlenül (a férfiak tudják, milyen sok munkába kerülnek ezek a véletlenek) be is lehet térni a Ruszwurmba. Azt le kell szögeznem, hogy turistaszezonban nem érdemes első randit szervezni ide, mert az apró cukrászda tele van az ide látogató külföldiekkel, de egy őszeleji időpont tökéletes lehet. Egy sütemény, egy ital, egy rövidke beszélgetés után kilépni a még meleg éjszakába, és újra végignézni a csillogó város közepén kanyargó Dunán. Receptre kellene árulni a Hugh Grant-függő nőknek.
A telt ház egyik oka mindenképpen az, hogy a Ruszwurm kicsi, a másik pedig az, hogy jó. A cukrászda előtt álló négy asztalon túl odabenn alig fér el 6+2 már említett összemelegedős, apró, kerek asztal. A Ruszwurm ugyanis két „teremből” áll. Az utcán leülni nem érdemes, mert a szomszédban mindenféle bóvlit árulnak, ami sokat ront az összképen. A Szentháromság térről betérve fogad minket az antik pult és a fal melletti vitrinekben sorjázó védetté nyilvánított apró dísztárgyak és cukrászkellékek. Itt kapott helyet a fagyis pult is. Így csak néhány szék és asztal fér már el. Télen biztosan kényelmesebb. A belső terem viszont kárpótolja az embert a hangulatgyilkos fagyispultért.
A berendezés, a hangulat, az illatok a boldog békeidőket idézik. A csíkos kárpit a bútorokon és a falon, a fényűző csillár, a falon függő öreg képek és az asztal horgolt díszterítője mind-mind csak löknek vissza az időben. Megérkeztünk abba a korba, mikor még létezett igazi arisztokrácia és úri középosztály, amikor még mindennaposak voltak a vadászatok és a terhes cselédlányok. (És hogy még inkább közelebb érezzem magam a harmincas évekhez, véletlenül sikerült elkapnom egy affektáló „haccsolást”.) Tíz percre vagyunk a Deák tértől, de mégis legalább nyolcvan évre a valóságtól.
Gondolkodás nélkül a ház kávéját és krémesét rendelem. (Meg is lepődöm azon, hogy milyen nehéz egymás után kimondani, hogy Ruszwurm-kávé és Ruszwurm-krémes.) Első ránézésre a krémes nem bizalomgerjesztő, de az íze és az állaga óriási. Ez a krémes, kérem, valóban krémes. Nem az a gyakran habhoz hasonló állaga van, amivel sajnos egyre gyakrabban találkozni. Ez egy valódi, tömény, de nem fullasztó krém. Az ízére is a mértéktartás jellemző, édes, de nem gejl. A kávé pedig szintén cukrászati alkotás. A hosszú kávét csokoládéval és sherryvel dobják föl. Mintha csak konyakmeggyet majszolnék. Mindenképpen életem legjobb három kávéja között szerepel.
Eltekintve a kissé lassú kiszolgálástól (illetve egy nem is annyira elfojtott káromkodást is elcsíptem a pult mögül) ez a hely tökéletes. Az árak nem szálltak el, ez alól csak a fagylaltkelyhek jelentenek kivételt. A kávé 1100, a krémes 350 volt. Nem itt innám a reggeli kávét, de egyrészt ez még a „megengedhető luxus” kategória, másrészt pedig bízom annyira Szamosékban, hogy elhiggyem, eredetvédett volt a sherry a kávémban. Még távozóban két gömb fagyi belefért 400 forintért. Tömény ízbomba. Ez a hely stílusában és süteményeiben is finom, mint egy úrihölgy. Beleszerettem, na.