Általában gondosan választunk éttermet. Vízpartra azonban az ember inkább a víz miatt megy, és kevésbé vezérlik az ízek. Így voltam ezzel én is. Tudtam, hogy a Kopaszi gáton van egy teraszos, kiülős hely, ahol nemcsak sört mérnek, hanem főznek is. Amíg meg nem érkeztünk, nem is tudtam, hogy a Vakvarjú Beach lesz a cél. Bíztam benne, hogy hozni fogja a magyaros ételek kapcsán már itt is pellengérre állított budai Vakvarjú színvonalát.
Nem kifejezettem strandidőben érkeztünk meg. Borongós, eső utáni, tompa fényű délután volt, mikor a lány belépett az irodámba kiértünk a Kopaszi gátra. A délutáni zápor szinte mindenkit hazakergetett, a Vakvarjú Beach teraszán is csak egy kitartóan söröző fiatal társaság maradt. Így szerencsénkre az egyik legjobbat kaptuk az öbölre néző asztalok közül. Sajnos a hideg miatt takarót is kellett kérnünk. Aztán ahogy újra előbújt a Nap, elkezdtek szállingózni a vacsorára vágyó párocskák. De ekkor mi már az öböl vizét és a mentőövre hajazó étlapot vizslattuk.
Ahogy írtam vízparton a víz dominál, nem az étel. A választék itt is inkább egy felső kategóriás büféére emlékeztetett. A kötelező hekk és sült kolbász helyett csirkecomb filét és – ígéretemhez híven - kenyérlángost rendeltünk. A vasalt csirkéhez mozzarellás zöldsalátát és bazsalikomos pestot szolgáltak fel. A hely nevét adó vakvarjúnak csak a nevét kell bemutatni, ismert még mint pompos, langalló, vakarék, kenyérlángos, illetve egy kreatív szórólapon szittya pizzaként is láttam már. A tejfölre halmozott gazdag feltét sonkából, mangalicakolbászból, baconből, kukoricából, lilahagymából és füstölt sajtból állt. 
Egyszerű és gyors ételek, amiknél kifejezetten sokat számít az alapanyagok minősége. Eddig csak házi mangalicakolbászt ettem, kicsit tartottam is attól, hogy a mostani el fog maradni attól, de nem kellett csalódnom. Ránézésre akár pizzát is kaphattam volna, lényegében tényleg csak a tésztában volt különbség. Valahol a kifli, a kalács és a kenyér között lebegett az íze, és foszlós, könnyű volt. Bájos segítőtársam kielégítőnek találta a csirkét és a salátát, de úgy nyilatkozott „nem ez volt élete legjobb numerája”. A desszertnek választott palacsintákkal sem volt ez másképp. Ilyen a szerelem a szabad strandon, ilyenek a strandbüfék, és ilyen a Vakvarjú konyhája is. Azt kaptam, amit vártam, köszönöm, viszlát. 
Amiben többet tudott nyújtani a Vakvarjú, mint a sarki lángosos, a hangulat volt. Csak egy sörre és egy gyors vacsorára ugrottunk be, de mind a négy felszolgáló szólt hozzánk egy kedves szót. A Jónás Rita kalózhajóját és EU-konform játszótereket idéző vastag köteles teraszmegoldás akárhol máshol büntetendő lenne, de a víz közelsége még ezt is feledteti. Visszafogott, ízléses székek és asztalok, és a szabad levegő. A térköves „padlón” lehetett volna még finomítani. A szabad levegő, a partillat, a fodrozódó víz és a füves területek látványa mindig nyerő, ehhez már csak az igényes terasz, és egy figyelmes, fiatalos felszolgálógárda kellett. Tuti befutó.
Nem romantikus randis hely, sokkal inkább haverokkal lazítós, vagy gyors vacsorás étterem, annak viszont elsőrangú. Ahhoz képest, hogy milyen szép a környezet kifejezetten alacsonyak az árak: a csirkecomb filé, a kenyérlángos, két sör és egy adag palacsinta borravaló nélkül 4200 forint. Viszont azt ajánlom mindenkinek, hogy ne itt fukarkodjon a jattal. Eddigi legjobb fővárosi felszolgáló csapat. Biztosan visszamegyek még ezen a nyáron.