gasztrokommando

Rengeteget töprengtem, hol is lehetne igazán jó magyar ételeket enni. A belváros turistacsalogatói és az ismeretlen utcákban megbúvó kockásterítősök között félúton találtam rá a budai Vakvarjúra. Egy teniszklub és egy panelsor között az ember nem is találkozhatna mással, csakis kettősséggel. Szerencsére sikerült jól ötvözni a magyar konyhát a nemzetközi elvárásokkal. Az pedig, hogy az ígérethez híven tényleg úgy főznek-e, mint a nagymamám, mindjárt kiderül.

Ne rángasd, toljad! Vagy húzzad, mindegy, csak ne bénázz tovább, ésszel legyél, nyisd ki a szemed, értelmezd a jeleket és cselekedj! Na ugye, megy ez.

Azóta járunk a Kiadóba, amióta van, és soha nem volt még olyan alkalom, hogy ne kezdte volna el rángatni valamelyik türelmetlen hölgyvendég a mosdó ajtaját.
Gyakorlatilag azonnal befutott a hely. Tegnap, fejenként nagyjából 30-40 dkg hússal a gyomrunkban elméláztunk azon, mik is történtek velünk ezeknél az asztaloknál az elmúlt 5-6 évben. Csak hogy az egyik legizmosabbat említsem: megtaláltuk lelkünk táncának rúdját, és felismertük annak jelentőségét. És ez egy szimpla szerda este volt.