gasztrokommando

Mindenkivel előfordult már, de legalábbis a legtöbbünkkel, hogy a mérleg többet mutatott az általunk kívántnál - halkan írom, esetleg a mutatót sem láttuk már, de akkor már sejteni lehet, hogy túl vagyunk az ideális testsúly fogalmán. Az ember ezt a folyamatot gyakran képes sokáig tűrni, ám el szokott jönni egy pillanat, amikor kiborul a bili.

Rengeteget töprengtem, hol is lehetne igazán jó magyar ételeket enni. A belváros turistacsalogatói és az ismeretlen utcákban megbúvó kockásterítősök között félúton találtam rá a budai Vakvarjúra. Egy teniszklub és egy panelsor között az ember nem is találkozhatna mással, csakis kettősséggel. Szerencsére sikerült jól ötvözni a magyar konyhát a nemzetközi elvárásokkal. Az pedig, hogy az ígérethez híven tényleg úgy főznek-e, mint a nagymamám, mindjárt kiderül.

Ha elmész a Momotaróba, láthatsz az utcán sietős japán szakácsokat, ahogy jókedvűen, ezres kiszerelésű szalvétával szaladgálnak a hónuk alatt a hidegben, meg láthatsz a falon pajzán macskát is, ilyet:

Átlépve az M. Étterem küszöbét azt is gondolhatnám, hogy rossz helyen, pontosabban egy jó kávézóban járok: az alsó szinten pult, egy nagyobb és három kisebb asztal, kb. 15 főnek. A galériára vezető lépcsőt meglátva viszont elillan a zavarom: a fenti, füstmentes zónában további cirka 25 ember tud leülni.